47

Juszuf orgyilkosainak kis segítségével Eziónak sikerült különválasztania és sarokba szorítania a bazárban egy gyanútlan, szolgálaton kívüli janicsárt, és elvette tőle az uniformisát. De meg kellett fizetni az árát. A janicsár kemény ellenállást tanúsított, és súlyosan megsebesített két orgyilkost, mielőtt legyűrték, és ő maga is halálos sebet kapott. Ezio kénytelen volt Azize közreműködésével alaposan kimosni a vérfoltokat a fehér öltözékből, mielőtt magára vette. De gond nélkül kiadhatta magát janicsár őrnek, feltéve, hogy óvatosan eltakarja a szakállát egy fehér kendővel, hogy csak a bajusza látsszon.

Ahogy a kaszárnya felé haladt, némileg mulattatta és egyben le is hangolta, ahogy a helyiek ránéztek, férfiak és nők, oszmánok és bizánciak egyaránt. Minden nemzetiség reakciója vegyes volt. Egyesek látszólag tisztelték, sőt a kedvében is próbáltak járni. Mások finoman kerülték, ám még többen voltak, akik rettegve és bizalmatlanul tekintettek rá. Eléggé egyértelműnek tűnt, hogy a janicsárokat jó esetben is csak megtűrik, de leginkább gyűlölik. Őszinte szeretetnek vagy tiszteletnek nyomát sem tapasztalta. Amennyire pedig meg tudta ítélni, a legnagyobb megvetéssel éppen a Tarik csapatához tartozó janicsárok iránt viseltettek. Ezio az emlékébe véste ezt a tapasztalatot. Biztos volt benne, hogy ez később még a hasznára lehet, ám egyelőre a céljára összpontosított.

Megkönnyebbült, hogy az egyenruhájának köszönhetően zavartalanul bejutott a kaszárnyába, annál is inkább, mert hamarosan kiderült, már tudnak a megölt janicsárról. Nem messze a céljától egy téren haladt át, ahol épp egy szeldzsuk hírnök jelentette be a halálesetet a kíváncsiskodók tömegének.

— Sötét hírt közlök veletek, Kosztantinije polgárai — kiáltotta. — Szultánunk egyik szolgája egy bűnöző áldozatául esett, és megfosztották ruháitól is. — Körbenézett, és egy kicsit felemelte a hangját. — Figyeljetek jól minden gyanús tevékenységre!

Ezio a lehető legkisebb feltűnést keltve szelte át a teret, de néhány szempár óhatatlanul felé fordult. Imádkozott, hogy senki se állítsa meg, amíg bejut a kaszárnyába. Ha már ott is tudnak a gyilkosságról, és hogy a katonát az uniformisa miatt ölték meg, pillanatok alatt megszigorítják a biztonsági rendszabályokat.

— Jaj annak a gyilkosnak, aki elragadta egy szeretett janicsár életét! — folytatta a hírnök a szónoklatot. — A civilizáció eme ellenségét meg kell találni, és igazságot kell szolgáltatni! Ha láttok valamit, szóljatok! — Hatásvadász módon nézett körbe a gyülekezeten, és még meg is rázta a kezében tartott tekercset, mielőtt folytatta. — Polgárok, óvakodjatok! Gyilkos járja az utcáinkat, egy lelkiismeretlen ember, aki szultánunk szolgáit vette célba. A janicsárok életüket a birodalom védelmének szentelik. Viszonozzátok nekik ezt a szívességet, és találjátok meg a gyilkost, mielőtt ismét lesújtana!

A janicsárlaktanya hátsó kapuja nyitva állt, bár két katona őrizte. Ám ezek vigyázzba vágták magukat Ezio előtt, aki ekkor jött rá, hogy a vakszerencse folytán egy idősebb tiszthelyettest vagy ifjabb tisztet támadhatott meg, mivel az egyenruhája tiszteletet parancsolt — noha az avatatlan szem számára a janicsár tisztek és közkatonák egyenruhája szinte megkülönböztethetetlennek látszott.

Minden nehézség nélkül bejutott az épületbe, de mihelyst odabent volt, már el is csípett beszélgetésfoszlányokat a gyilkosságot illetően.

— Kardeşlerim, egyikünket alig egy órával ezelőtt meggyilkolva és ruháitól megfosztva találták, és a holttestét állítólag egy trágyadombra dobták, mint valami hulladékot! — mondta az egyik katona társainak, akik dühösen morogtak a hír hallatán. — Nyissátok ki jól a szemeteket, ha az utcán jártok! — folytatta. — Valaki le akar sújtani, és álruhának használja a mi uniformisunkat. Addig nem lankadhat a figyelmünk, amíg a tettest el nem fogták!

— És ki nem belezték! — tette hozzá egy másik.

Ezio elhatározta, hogy amíg a kaszárnya területén tartózkodik, a lehető legóvatosabban viselkedik. A fejét lehajtva járta be a laktanyát, igyekezett megismerni a terepet, és több beszélgetésbe is belehallgatott. Leleplező és értékes értesülésekre tett szert.

— Szelim megérti a gondjainkat. A bizánciak, a mamelukok, a szafavidák... ő az egyetlen, aki elég bátor, hogy szembeszálljon mindezekkel a veszedelmekkel — mondta az egyik katona.

— Igazad van. Szelim igazi harcos. Ahogy előtte Oszmán és Mehmed is az volt — tette hozzá egy másik.

— Akkor meg... miért választott Bajazid szultán egy házimacskát egy oroszlánnal szemben?

— Ahmed herceg természete ugyanolyan nyugodt, mint a szultáné. Hát ezért. Attól tartok, túlságosan is hasonlítanak egymásra.

Egy harmadik is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

— Bajazid szultán jó ember, és kegyes uralkodó... De sajnos már kiveszett belőle a tűz, amely egykor naggyá tette.

— Ezzel nem értek egyet — mondta a negyedik. — Még mindig igazi harcos. Nézd, micsoda hadsereget állított ki Szelim ellen!

— Ez is csak a hanyatlását bizonyítja! Fegyvert ragadni a saját fia ellen? Micsoda szégyen!

— Ne ferdítsd el az igazságot a szenvedélyed irányában, efendim — tette helyre a negyedik. — Elvégre Szelim volt az, aki rátámadt a szultánunkra!

— Evet, evet. De Szelim ezt csak a birodalom dicsőségére tette, nem saját magáért.

— Ha már a háborúról beszélünk, mi hír délről? — kapcsolódott be egy ötödik katona.

— Úgy hallottam, Szelim csapatai visszavonultak Várnába — mondta egy hatodik. — Jelentős veszteségeket szenvedett, mondják.

— Hihetetlen, ugye? Remélem, gyorsan vége lesz.

— Igen, de ki lesz a győztes?

— Nem tudom. A szívem a szultánunk pártját fogja, de az eszem Szelim győzelmét reméli.

— És mi a helyzet Szelim ifjú fiával, Szulejmán herceggel? — kérdezte egy hetedik janicsár. — Ismeritek?

— Személyesen nem — válaszolta egy nyolcadik. — De már láttam. És tudom, hogy figyelemre méltó fiú.

— Már nem nevezném fiúnak... tehetséges fiatalember. Kiváló elme.

— Az apjára üt?

A hetedik janicsár a vállát vonogatta.

— Talán. Bár gyanítom, hogy ő egészen másfajta ember.

Két újabb janicsár is odalépett, és csatlakozott a beszélgetéshez, míg Ezio félrevonult. Az egyikük amolyan mókamester lehetett.

— Miért időzik még Ahmed herceg a városban? — kérdezte fintorogva. — Tudja, hogy itt nemkívánatos a jelenléte.

— Olyan, mint a láng körül keringő molylepke. Apja halálát lesi, hogy a trónra ülhessen.

— Hallottátok, hogy meg akarta vesztegetni Tarikot, a hűségünkért cserébe? — kérdezte a tréfás kedvű.

— Isten verje meg érte. És mit tett Tarik?

A másik őr felnevetett.

— A pénz egyik felén abrakot vásárolt, a másikat pedig elküldte Szelimnek!